Sokakat lenyűgözött, valamint csodálatot és büszkeséget ébresztett világszerte, amikor Neil Armstrong 50 évvel ezelőtt a holdunk felszínére lépett. „Mától fogva találékonyságának köszönhetően az ember oda megy az univerzumban, ahová csak szándékozik [...] ma biztossá vált, hogy inkább előbb, mint utóbb a bolygókra is eljut az ember” – jelent meg ezen magazin akkori számában. De ez nem jött be. A Holdra szállás egy olyan tévelygés volt, ahol a végállomás elérése nem öncélú lépésként történt. Sokkal inkább egy eszköz volt ez Amerika számára, hogy kivételes képességeit fitogtassa. El kellett jutni a célig egyszer, aztán többet nem. Mindössze 571 személy járt az űrben; ahol is 1972 óta senki se merészkedett sokkal messzebb, mint Szentgotthárd van Szatmárcsekétől.

A következő 50 év nagyon másképp fog kinézni. A vállalkozók új generációja, a kínai és indiai törekvések, a technikai újítások és a csökkenő költségek elszánt jövőt ígérnek az űrtechnológia terén. Csaknem kétségtelen, hogy ez a korszak űrturizmust fog magával hozni a gazdagok számára és jobb kommunikációs hálózatokat valamennyiünknek. Hosszú távon pedig ásványkincsek kitermelését, sőt tömegközlekedést is jelenthet – a bolygónkon kívül. Az űr egyre inkább a Föld kiterjesztésének fog mutatkozni: cégek és magánszemélyek színterének, és nem csupán kormányzatokénak. De ezen ígéret teljesítéséhez a világnak meg kell alkotnia egy jogrendszert, amely az egeken túl hatályos – úgy békeidőben, mint esetlegesen háborúban.

Az űrtechnológia mindmáig az idelenti tevékenységek elősegítésére összpontosult – elsősorban a műholdas navigációt és műsorszolgáltatást kiszolgáló távközlésre. Napjainkban két dolog is változóban van. Először is: a geopolitika újra nekikészülődik, hogy az embert túlrepítse az alacsony Föld körüli pálya gázlóin. Kína 2035-re tervez embereket a Holdra juttatni. Donald Trump kormánya 2024-re datálja az új amerikai Holdra szállást. Ezt a mutatványt a csökkenő költségek a korábbinál megfizethetőbbé teszik. Az Apollo több százmilliárd dollárba került (mai pénzben). Most több tízmilliárd dollár a jegyár.

[...]

Az űrt hiba idealizált vadnyugatként prezentálni, a térkép törvény nélküli fehér foltjának, ahol az emberiség béklyóit levetve új sorsra találna. Ígéretei beváltásához a kozmosznak igazgatásra van szüksége. Amikor a világ acélrudak vagy szójababok nemzetközi kereskedelmének szabályain sem tud megegyezni, ez nagy kérésnek tűnhet. Azonban enélkül – legjobb esetben – a 22. századra tolódik ki a planétánkon kívüli lehetőségek kibontakozása. Legrosszabb esetben a világűr még rátehet egy lapáttal a Föld gondjaira.

Az a pillanat, amikor Neil Armstrong lába ötven évvel ezelőtt „holdat ért”, áhítatot, büszkeséget és csodálatot váltott ki szerte a világon. Lapunk akkor azt írta, hogy „ettől a naptól fogva az ember eljuthat az univerzum bármely részébe, ahová csak az elméje és találékonysága vezérli... a bolygókra biztosan eljut – inkább előbb, mint később.” De aztán mégsem. A holdra szállás tévútnak bizonyult, nem egy önmagáért elért cél volt, hanem Amerika rendkívüli képességeinek demonstrálása. Ezt az eseményt – miután már egyszer megtörtént – nem volt szükséges megismételni. Mindössze 571 ember járt Föld körüli pályán, és 1972 óta senki sem merészkedett távolabb az űrben, mint a Des Moines és Chicago közötti távolság.

A következő ötven év nagyon más lesz. Csökkenő költségek, új technológiák, kínai és indiai törekvések, valamint a vállalkozók új generációja az űrkutatás merész korszakát vetíti előre. Ez bizonyára magával hozza majd a gazdagok turizmusát, illetve hatékonyabb kommunikációs hálózatot mindenki számára. Hosszú távon pedig ásványkincsek kiaknázását, sőt még a tömegközlekedést is fellendítheti. A világűr egyre inkább a föld „meghosszabbításává” válik – nemcsak a kormányok, hanem cégek és magánszemélyek tevékenységének színterévé is. Ahhoz azonban, hogy ez az ígéret valóra váljon, a világnak olyan törvényeket kell alkotnia, amelyek szabályozzák az égbolt használatát békeidőben és – ha úgy adódik – háborúban is.

Az űrkutatás mostanáig arra fókuszált, hogy megkönnyítse a földi tevékenységeket: elsősorban a műsorszórás és a navigáció műholdas kommunikációja által. Jelenleg két dolog van változóban. Először is geopolitikai megfontolások hatnak ösztönzőleg arra, hogy embereket küldjünk az alacsony föld körüli pályán túlra. Kína azt tervezi, hogy 2035-ig embert juttat a holdra, Donald Trump elnök kormánya pedig azt szeretné, hogy 2024-ig visszatérjenek oda az amerikaiak. A csökkenő költségeknek köszönhetően ez az erőfitogtatás most megfizethetőbb, mint valaha. Az Apollo-program több száz milliárd dollárba került (mai árfolyamon számolva), jelenleg viszont csak pár tíz milliárdba kerül a „jegy”.

[ … ]

Hiba úgy beharangozni az világűrt, mint valami romantikus Vadnyugatot, egy zavaros határvidéket, ahol az emberiség megszabadulhat a béklyóitól, és újra meglelheti a sorsát. Ahhoz, hogy a világűr beválthassa a hozzá fűzött reményeket, kormányzásra van szükség, ám egy olyan korban, amikor a világ még az acélrudak és a szójabab földi kereskedelmének szabályairól sem tud megegyezni, ez túl nagy elvárásnak tűnhet. E nélkül azonban a földön kívül rejlő lehetőségek legjobb esetben is legkorábban ötven év múlva lennének kiaknázhatóak, legrosszabb esetben pedig a világűr csak tovább szaporítaná a föld problémáit.

Az az 50 évvel ezelőtti pillanat, amikor Neil Armstrong a Hold talajára tette a lábát, ámulatba ejtette a világot, büszkeséggel és csodálkozással töltötte el az embereket. Az újságok szerint „az ember a mai naptól fogva bárhová eljuthat a világegyetemben, ahová csak akarata és leleményessége hajtja... a bolygókra, inkább előbb, mint később, már biztosan.” Ám nem így lett. A holdra szállás csak kivétel volt, olyasmi, ami önmagában nem cél, hanem eszköz Amerika rendkívüli képességeinek kimutatására. Miután ezt egyszer megmutatták, már nem volt szükség rá, hogy megismételjék. Az űrbe csak 571 ember jutott el, és 1972. óta senki sem merészkedett távolabb az űrbe, mint amennyire Des Moines található Chicagótól.

A következő 50 év nagyon más lesz. A csökkenő költségeknek, az új technológiáknak, Kína és India ambícióinak és a vállalkozók új generációjának köszönhetően az űrutazás új aranykora várható. Majdnem biztos, hogy a gazdagok turistaként utazhatnak az űrbe, de mindenki számára jobb távközlési hálózatokat is hozhat; hosszú távon szó lehet akár bányászatról vagy az űrbéli közlekedés tömegessé válásáról is. A világűr egyre inkább a Föld külbirtoka lesz: cégek és magánemberek terepe, és nem csak a kormányoké. Ahhoz azonban, hogy ezt az ígéretet beteljesítsük, a világnak törvényekkel kell szabályoznia a világűrt - békeidőben, és ha a sors úgy hozza, háborúban.

Az űrtechnológia ezidáig a földi élet megkönnyítését célozta - ez főleg a műholdas műsorszórást és navigációt jelentette. Két dolog változik most meg. Először is a világpolitika új lökést ad az emberiségnek, hogy a Föld körül pályán kívülre merészkedjen. Kína 2035-re tervez embert juttatni a Holdra. Donald Trump elnök azt szeretné, ha 2024-re az amerikaiak ismét a Holdra szállnának. A csökkenő költségek ezt az erőfitogtatást könnyebbé teszik, mint valaha. Az Apollo-program mai áron számolva több ezer milliárd dollárba került. Az űrutazás ára ma pár tíz milliárd dollár.

[ … ]

Tévedés úgy reklámozni a világűrt, mintha az lenne a romantikus vadnyugat, a kaotikus végvidék, ahol az emberiség béklyóitól megszabadulva felfedezheti magát. Szabályozás szükséges ahhoz, hogy a világűr beváltson minden hozzá fűzött reményt. Ez irreális kívánságnak tűnik akkor, amikor a világ még a Földön sem képes megállapodni az acélrudak és a szójabab kereskedelméről. Ám enélkül minden, a világűrben rejlő potenciál kiaknázására további 50 évet kell várni. A legrosszabb esetben a világűr még a Föld problémáit is gyarapíthatja.

A pillanat, amikor 50 évvel ezelőtt Neil Armstrong a Hold felszínére lépett, az embereket világszerte bámulattal, büszkeséggel és csodálattal töltötte el. Az újság szerint „a mai naptól fogva az ember bárhová mehet az univerzumban, ahová az elméje kívánkozik, és amit a találékonysága lehetővé tesz... Az ember – hamarabb, mint gondolnánk – bizonyosan eljut a bolygókra is.” De nem így történt. A Holdra szállás egy félrement esemény volt, melynek nem maga az eredmény volt a fő célja, hanem az, hogy Amerika jelezni tudja a kivételes képességeit a világ felé. Miután megtörtént, szükségtelen volt megismételni. Eddig csupán 571 ember volt föld körüli pályán; és 1972 óta senki nem jutott sokkal távolabb az űrbe, mint amennyire Des Moins városa fekszik Chicagótól.

A következő 50 évben másképp lesz. A zuhanó költségek, az új technológiák, a kínai és indiai törekvések és a vállalkozók új generációja termékeny időszakot jósolnak az űrtechnológiai fejlesztéseknek. Szinte biztos, hogy ez ki fog terjedni a gazdag űrturistákra és a mindannyiunk számára hasznos kommunikációs hálózatok javítására; viszont hosszú távon akár ásványkincsek kinyerése, sőt, a tömegközlekedés sem lehetetlen. Az űrre egyre inkább a Föld kiterjesztéseként tekinthetünk – melyért nem csupán kormányok, hanem cégek és magánemberek is küzdenek. Ahhoz viszont, hogy ez az ígéret valósággá váljon, világszerte olyan jogrendszerre van szükség, amellyel lefektethetők – a békeidőben, vagy adott esetben háborúban követendő – égi szabályok.

A űrtechnológiai fejlesztések eddig a földi élet támogatására összpontosítottak, azaz elsősorban a műholdas kommunikációra a műsorszórás és a navigáció területén. Két dolog fog most megváltozni. Először is a geopolitika újabb nyomást gyakorol arra, hogy embereket küldjenek a földközeli pályákon túlra is. Kína 2035-ig embert szeretne juttatni a Holdra. Donald Trump elnök közigazgatási szervei pedig 2024-ig szeretnének visszatérni oda. A zuhanó költségek miatt könnyebb ezzel kérkedni, mint korábban. Az Apollo – a mai értéken számolva – több százmilliárd dollárba került. Most már mindössze néhány tízmilliárd az útiköltség.

[…]

Nem helyes, amikor az űrt egy romantikus vadnyugatként, amolyan zűrzavaros határvidékként mutatjuk be, ahol az emberiség letépheti láncait, és újra felfedezheti az élet értelmét. Ahhoz, hogy az űr beválthassa a hozzá fűzött reményeket, irányításra van szükség. Ez az elvárás túl nagynak falatnak tűnhet, amikor a világ nem képes az acélrudak és a szója földi kereskedelméről megállapodni. Enélkül viszont a rengeteg földön kívüli lehetőség legjobb esetben is csak újabb 50 év múlva valósulhat meg. Sőt, rosszabb esetben az űr csak tovább ronthatja a földi problémákat.

A pillanat, amikor Neil Armstrong 50 évvel ezelőtt a Hold felszínére lépett, félelemmel vegyes bámulattal, büszkeséggel és csodával töltötte el az egész világot. Ez a hírlap azt bizonygatta, hogy „a mai naptól kezdve az ember bárhová eljuthat az univerzumban, ahová elméje akarja s találékonysága vezérli… inkább előbb mint utóbb, mostmár bizonyos, hogy az ember eljut a bolygókra.” Azonban nem így történt. A holdraszállás csupán egy tévelygés volt, egy olyan cél, amely nem a végcél volt önmaga, hanem egy, Amerika rendkívüli képességeinek jelzésére szolgáló eszköz. Ha már az ember eljutott eddig a pontig, ezzel már nem kellett újrapróbálkoznia. Csupán 571 ember került űrpályára; és 1972 óta senki sem merészkedett sokkal távolabb az űrbe, mint a Des Moines és Chicagó közötti távolság.

A következő 50 év egészen másként alakult. A csökkenő költségek, az innovatív technológiák, a kínai és indiai törekvések, valamint az új generáció vállalkozói az űrfejlesztés vakmerő korszakát ígéri. Szinte bizonyos, hogy turizmust biztosít majd a dúsgazdagok számára és jobb kommunikációs hálózatokat a föld minden lakója számára; hosszú távon ásványi anyagok kiaknázását és akár tömegszállítást is igér. A világűr egyre inkább a Föld mellékállomásává válik – nem csupán a kormányzatok, de a vállalatok és a magánszemélyek arénájává is. De ezen ígéret teljesüléséhez, a világnak egy olyan jogszabályrendszert kell létrehoznia, amely irányítja az eget – úgy békeidőben, mint háborúban, ha erre sor kerülne.

Mindezidáig az űrfejlesztés főleg az alább említett tevékenység megkönnyítésére összpontosított - elsősorban műholdas kommunikációra műsorszórás és navigálás céljából. Most viszont két dolog van változóban. Mindenekelőtt, a geopolitika új lendületettel küzd azért, hogy az embereket alacsony földkörüli pálya zátonyain túlra juttassa. Kína azt tervezi, hogy 2035-ig embereket juttat a Holdra. Donald Trump elnök kabinetjének célja a Holdon való amerikai jelenlét újbóli elérése 2024-ig. A csökkenő költségek révén ez a hivalkodás megfizethetőbb, mint valaha. Az Apolló-program dollár-százmilliárdokba került (mai pénzben). Ma dollár-tízmilliárdokba kerül egy űrutazás.

[ … ]

Hiba a világűrt romantizált vadnyugatként reklámozni, egy törvény nélküli határként, ahol az emberiség ledobhatja bilincseit és újra felfedezheti sorsát. Az űr ígéretének teljesítéséhez kormányzásra van szükség. Egy olyan időben, amikor a világ nem képes megállapodni az acélrudak és a szójabab földi kereskedelmének szabályairól, mindez igen nagy kérésnek tűnhet. Enélkül azonban, a Földön kívül rejlő lehetőségek legjobb esetben még további 50 évig várhatnak arra, hogy teljesüljenek. Legrosszabb esetben a világűr még tovább fokozhatja a Föld gondjait.

Az a pillanat, amikor Neil Armstrong lába legelőször a Hold felszínét érintette, az egész világot csodálattal, büszkeséggel és csodálkozással töltötte el.

Lapunk annak az érvelésnek adott hangot, miszerint ettől a naptól kezdve az emberiég az Univerzum bármelyik sarkába eljuthat elméjének elhatározása és leleményességének alkotóereje révén ... a bolygókhoz, inkább előbb mint utóbb. De nem. A Holdra való leszállás torzszülöttnek bizonyult, mivel nem önmagáért való célként, hanem Amerika lenyűgöző képességeinek fitogtatását szolgáló eszközként teljesült. Amint ez a pont kipipálásra került, többé nem volt szükség ismételt nyomatékosítására. Mindössze 571 ember jutott el földönkívüli pályára; és 1972 óta senki nem merészkedett sokkal messzebb az űrbe a Des Moines és a Chicago közötti távolságnál.

A következő 50 év egészen más képet fog mutatni. Csökkenő költségek, új technológiák. Kínai és indiai ambíciók, valamint a vállalkozók új generációjának megjelenése – mind az űrfeljlesztés merész új korszakának beköszöntét ígérik. Szinte bizonyos, hogy ennek részeként létrejön majd a gazdagok számára elérhető turizmus, illetve a mindenki számára elérhető fejlettebb kommunikációs hálózatok; hosszútávon az ásványi kincsek kiaknázása és akár a tömegközlekedés is felkerülhet a listára. Az űr egyre inkább a Föld külső kiterjedésére fog hasonlítani – vállalatok és magánszemélyek, nemcsak kormányzatok küzdőtere lesz. De ahhoz, hogy ez az ígéret valóraválhasson, a világnak előbb meg kell alkotnia a mennyek kormányzásához – mind békeidőben, mind (ha arra kerülne a sor) háború esetén - szükséges törvényes kereteket.

Eleddig a sztratoszféra alatti világban zajló tevékenység – főként a műsorsugárzáshoz és navigációhoz szükséges műholdas kommunikáció elősegítése állt az űrfejlesztés homlokterében. Jelenleg két dologban van változás. Egyfelől a geopolitika új nyomatékot szolgáltat ahhoz, hogy embereket küldjenek a sekélyes alacsony Föld körüli pályán túlra. Kína az emberek holdra való leszállását 2035-ig tervezi megvalósítani. A Donald Trump elnök által vezetett kormányzatnak határozott szándéka az amerikaiak oda való visszatérése 2024-ig. A csökkenő költségek tükrében ez minden eddiginél elérhetőbbnek tűnik anyagi szempontból. Az Apollo-program (mai pénzre átszámítva) többszáz milliárd dollárba került Manapság tízmilliárdos nagyságrendről beszélhetünk.

[…]

Hiba lenne az űrt romantikus színezetű Vadnyugatként népszerűsíteni, olyan anarchikus határvonalként, ahol az emberiség levetheti bilincseit és újra felfedezheti saját sorsát. Ahhoz hogy az űr beválthassa az általa hordozott ígéretet, jó kormányzásra van szükség. Akkor amikor a világ az acélrudak és a szójabab földi kereskedésének szabályait illetően sem képes egyetértésre jutni, ez elég nagy kihívásnak tűnik. De nélküle mindannak a potenciálnak a kiaknázása amit a Földön túli világ tartogat, még legjobb esetben is 50 évig várat majd magára. Legrosszabb esetben az űr még tovább ronthat a Földet már amúgy is sújtó problémákon.