A számítógépes játékokat valaha nem csoportosítottuk. 1993-ban még az „alkalmi játék” kifejezés sem létezett; nem is beszélve arról az elképzelésről, hogy az FPS-t (egy akkor még meg nem nevezett műfajt) a „hardcore” kategóriába kellene sorolni. Vagy játszottál a számítógépen, vagy nem. Akik gépeztek és teljesen belefeledkeztek a biliárdba, a repülős játékba, a pasziánszba vagy a szöveges kalandjátékokba, na ők voltak a kor „hardcore” játékosai, hiszen megszállottként játszottak a választott területen.

Aztán amikor a Myst és a CD-ROM-ok tömegesen megszállták a piacot, ez az ökoszisztéma felfordult. Robyn Miller egyértelművé teszi: a Mystet arra tervezték, hogy magához vonzza a kívülállókat. Ők is voltak erre vevők. A rajongói magazinok, mint a Computer Gaming World, elvesztették markáns ízlésformáló szerepüket az iparágban: milliók vásároltak játékokat, akik nem is olvasták ezeket a magazinokat. A játékosoknak egy teljesen új fajtája jelent meg. Mit is várhatnánk mást ebben a helyzetben, mint a gémerek skatulyázását? És ez akkor már valósággá is vált.

A Myst történetéhez hozzátartozik, hogy a piacra dobásakor a „hardcore” játéksajtó és játékostábor a torkának ugrott. Elutasították. „Diavetítés” – mondták. „Egy rakás pihent agyúaknak való hülye fejtörő.” „Jó a grafika, csak nincs mögötte túl sok minden.” Ahogy 2001-ben Michael Wolf (a PC Gamertől) állította „a játékos keménymag és a kritikusok szigorúan és egyöntetűen egy diasornak minősítették, amely híján van tényleges interaktív játékmenetnek”. Ugyanabban az évben a Maximum PC rovatvezetője „kódfejtés és kapcsolgatás agyzsibbasztó összevisszaságaként” emlékezett a Mystre; annak akkor új remake-jéről, a realMYST-ről pedig úgy vélte, hogy az „egy jól eltalált emlékeztető arra, hogy a sajtó miért támadt olyan vehemensen az eredetire, amikor az megjelent”.