Ez szubjektív dolog, de számomra ez a szöveg adta vissza a legjobban az eredeti ironikus hangulatát - amihez persze elég szabadon kellett fordítani.

Gratulálok! Mesteri megoldásokat sikerült alkotnotok, a szöveg egésze is teljesen kerek lett! Őszintén szólva próbáltam beazonosítani az alkotót, és hosszas fejtörés után sem sikerült... ezek szerint azért sem, mert két sajátos stílus adódott össze. Klassz munka! Műhelytitkokat azért elárulhatnátok - hogy lehet ketten együtt összedolgozni egy ilyen műfordításon, ahol az egyedi stílus annyira dominál?

Én is gratulálok, ügyesek vagytok! A "Kodak isten bárányai" meg a "Lencsék Ura" nagyon ott van. De tényleg, hogy dobtátok össze a tengeren innen és túl? Javítgattátok és oda-vissza küldtétek egymásét? Vagy kettőtök két külön szövegéből mindig a nyerőbb fordulatot választottátok ki?

Köszi szépen mindenkinek a szavazatokat és a kedves szavakat, ez egy nagyon szép karácsonyi ajándék.
Az eredeti szöveg szerintem nagyon jó volt, szinte viszketett a billentyűzetem, hogy lefordítsam. Ennek személyes oka is van: fényképész családban nőttem fel, a szüleim és a nagyapám is hivatásos fényképészek voltak. Kicsi korom óta benne voltam a fényképészetben - szó szerint is: amint ülni tudtam, a sötétkamra asztalán ülve néztem, ahogy anyu nagyította és előhívta a képeket. Apu, aki a műtermen kívüli, helyszíni fényképeket készítette, mindig azt hangsúlyozta, hogy a fényképésznek láthatatlannak kell lennie. A szertartás – legyen az esküvő, keresztelő, vagy temetés – résztvevőinek nem szabad észrevenniük, hogy a fényképész közben dolgozik, mert nem az a lényeg. Az adott pillanat élményéből nem szabad a fényképésznek elvennie semmit. Azóta nagyot fordult a világ, ma már nem kell tudni, hogy mi az a DIN/ASA, mi a zársebesség, a blende, a mélységélesség, meg ilyenek... A technika fejlődése, az olcsó automata gépek mindenki számára elérhetővé tették a fényképezést. A fordítandó cikk nagyon jó stílusban írta le ennek a változásnak az egyik sajnálatos mellékhatását. Az ironikus stílus emlékeztetett apu "beszólásaira”, így mindenképpen le akartam fordítani, hogy ő is olvashassa. Ennyit a miértről.

Hogyan fordítottunk együtt?
Miután eldöntöttük, hogy elindulunk a versenyen, a cikket egymástól függetlenül lefordítottuk, aztán cseréltünk. Attila fordítása annyira jó volt, hogy mondtam is neki, adja be egyedül, de kötötte az ebet a karóhoz, hogy együtt dolgozzunk rajta. Így aztán oda-vissza passzolgattuk a fordítást, ha jól emlékszem, 6 körben, tehát az kb. 12 változat, mire összeállt. Volt olyan kifejezés, amin szó szerint egy hétig is rágódtunk. Volt, ahol Attila javaslata került be, volt, ahol az enyém. Én az egyik legnehezebb pontnak azt találtam, hogy mennyire térjünk el az eredetitől, nem megyünk-e el túlságosan a szabadfordítás irányába – de végül azt hiszem, jó döntéseket hoztunk. Amikor végre egyikünk sem talált további csócsálnivalót, akkor beadtuk a szöveget.
A teljes képhez el kell mondani, hogy az alaphelyzet az, hogy mi Attilával évek óta együtt dolgozunk, szinte mindennapos rendszerességgel, amit a magam részéről nagyon élvezek, mert Attila nemcsak kitűnő fordító, hanem iszonyatosan jó fej, jól lehet vele viccelődni. Sajnos nem szoktunk ilyen jópofa anyagokat kapni, általában sokkal unalmasabb műszaki témákon dolgozunk, bár a marketinganyagok néha próbára teszik a kreativitásunkat (vagy a viszkető kreativitásunk visszatartását – talán egyszer egy Powwow alkalmával elmesélünk néhány vicces esetet), szóval eléggé összeszokott stílusban dolgozunk. Az egyikünk fordít, a másik „beletúr” (néha kislapáttal, néha buldózerrel), aztán megtárgyaljuk. Oda-vissza passzolgatjuk az anyagot, megjegyzésekkel, amíg mindkettőnk számára elfogadható iromány áll össze. Az időzónáink különbözőségét legtöbbször előnyünkre tudjuk kihasználni, különösen nagyobb munkák esetén, mert amíg az egyikünk alszik, addig a másik folytathatja a munkát. Néha telefonon is beszélünk, vagy Skype-on, ha szükséges. Röhejes, de személyesen még sosem találkoztunk, pedig már többször meghívtuk egymást sörözni, de egyszer talán az is összejön.

Én is köszönöm az elismerést. Mivel tettestársam már kipakolt, pár dolgot fűznék csak hozzá.
Tényleg sok közös munka van a hátunk mögött a Katival, és vele is legalább olyan jó együtt dolgozni. A fórumról meg a KudoZról azért a legtöbben ismeritek, de azt nyugodtan beszorozhatjátok tízzel. A közös munka egyik nagy előnye az, hogy ha az embernek több ötlete is van, akkor a másik segít kiválasztani, hogy melyik a legjobb. Úgyhogy az első változatom nem is volt végleges, volt benne pár megjegyzés, hogy ezt itt még csiszolni kellene, van-e ötleted – és volt. Ha már felmerült, a Lencsék Ura a Kati ötlete volt, a Kodak isten bárányai az enyém.
Ez a szöveg tényleg nagyon jó kikapcsolódás volt, mert érezhetően nem a részletek pontos fordítása a legfontosabb, úgyhogy azért rendesen elütött a szokásos munkáktól.
Ajánlanám mindenkinek, hogy egyszer próbálja ki, milyen párban versenyezni. Ha másért nem, hát azért, hogy egy kicsit jobban belelássatok a másik munkájába. Egy ilyen közös munka során többet lehet tanulni, mint egy tucat KudoZ-kérdés kapcsán. Ki tudja, mikor jön be egy akkora fordítás, amit kénytelen megosztani az ember, és akkor egy ilyen korábbi együttműködés nagyon hasznos lehet.

Kedves Kati és Attila,
nem tudtam, kire adom le a szavazatomat, nagy meglepetés volt, akkor most ti vagytok a Páratlan Páros ;-) Andreához hasonlóan én is próbáltam beazonosítani az alkotót, de szintén sikertelenül, egyedül Juditét ismertem fel, de az övét talán azért, mert éppen azt a könyvet olvasom, ami az ő fordításában jelent meg magyarul (gratula, Jutka, a Vállalkozók sikerkalauzához - megyek dedikáltatni). Ha ilyen sikeresen és összhangban próbálnátok meg mondjuk pl. bankot rabolni...node félre a tréfával, a fordítás egyszerűen nagyszerű, öröm volt olvasni és annak is örülök, hogy Kati személyes dolgokat is leírt most. Valahogy az egész meglátszott ezen a fordításon... hogy örömben készült, örömmel készült. Boldog új évet és további sok sikert a közös munkához: Erzsi